II. rész 4. fejezet

Catherine

- Ki volt az a srác? – kérdezte Stiles, de közben végig az utat figyelte, ahogy hazafelé hajtott az iskolától. Pontosabban hozzánk, hogy kitegyen engem meg Isaac-et.

- Senki, csak… - kezdtem, és felhúztam a térdem, majd átkaroltam.

- Nem úgy tűnt, hogy senki lenne. – hallatszott Isaac hangja hátulról. Hátrafordultam, és mérges pillantást lövelltem az irányába, mire rögtön védekezőn maga elé rakta a kezét.

- Senki, csak egy régi ismerős. – fejeztem be a mondatot. Stiles bólintott. Mikor hazaértünk gyors csókkal elbúcsúzott, és elment. Isaac-el bementünk. Chrissy már hazaért Aiden-nek köszönhetően.

- Derek és Peter nincsenek itt. – közölte velünk. – Elmondtam, mi történt, ők pedig utána akartak járni. – magyarázta a fel nem tett kérdésemre.

- Oké, akkor én lefoglalom a fürdőt! – kiáltott fel Isaac, és elsietett a fürdőbe.

- Hé! Ez nem ér! – mondtam neki felháborodva.

- De igen! – kiáltotta hátra, és magára csukta az ajtót.

- Mindegy, úgyis akartam kérdezni tőled valamit. – kelt fel Chrissy a kanapéról.

- Mi az? – tudakoltam.

- Az a csávó… aki a sulinál volt. Valahonnan nagyon ismerős volt. És te ismerted. Nekem is kellett volna? Ki volt az? Mit mondtál neki? – árasztott el a kérdésekkel.

- Hé, hé! Lassíts! – mondtam neki. Felhúzta a szemöldökét. – Oké, szóval… Ő Luke egyik bétája. Volt… - tettem hozzá.

- Azé a Luke-é? – kérdezte rögtön. Láttam a szemeiben, hogy megvilágosodik. Bólintottam. – Mit keresett itt?

- Engem. – a válasz engem is meglepett, akárcsak a húgomat.

- Minek? – vont kérdőre rögtön.

- Ő most már omega, és szeretne egy falkát. Meg engem alfának. De elküldtem. – ettől látszólag megnyugodott.

- Akkor azért volt annyira ismerős. Igen, már emlékszem! Az a … Finn! – idézte fel a nevet. Ismét bólintottam. – És most már minden rendben? – kérdezte aztán.

- Igen. Remélem. – ráncoltam meg a homlokomat.

Christine

Az előző este után pörgött az agyam. Egy nyugtalanító gondolat fészkelte be magát a fejembe. Miután Derek és a nagybátyám hazaértek, elmondták, hogy a srác, akit Kali megtámadott meg is halhatott volna. Betört a koponyája, és sok vért veszített. Ezen kívül idegek is sérülhettek, amik a felépülése után korlátozhatták a mozgását. Feltéve, ha felébred, ugyanis jelenleg kómában feküdt. Nem volt valami fényes állapotban, a jövője bizonytalan volt. Rajtunk kívül senki sem tudta az igazságot, a rendőrség nem találta a tettest. Másnap korán hajnalra elhatároztam magam. Felöltöztem, és hamarosan elkészülten léptem meg a házból, de úgy, hogy senki se hallja meg. Negyed órán belül már a kórháznál voltam, és beszöktem egy hátsó ajtón. Az intenzív osztály felé vettem az irányt, ami sok időt vett igénybe a folyton mászkáló éjjeli nővérek miatt. De végül sikerült úgy eljutnom a nővérpultig, hogy az éppen ott állomásozó nővér úgy döntött kimegy a mosdóba. A számítógépen igyekeztem megtalálni a megfelelő fájlokat, és kideríteni, melyik szobát is kell keresnem. Mikor ez megvolt, gyors sprinttel értem el a célhoz. Mikor benyitottam, a gépek egyhangú csipogása hallatszott csupán, és a halk, alig érzékelhető szívdobbanások meg lélegzés, már ha valaki vérfarkas, és képes hallani ezeket.

- Oké, fogalmam sincs, mi jön most, de nem lehet nagy választék, nem igaz? – léptem közelebb az ágyhoz. – Nyugi, Christine, nem vagy ideges, csak magadban beszélsz… - fújtam ki hosszan a levegőt. - Oké, oké… menni fog ez! - határoztam el magam, majd az ágyon fekvő alakra néztem. Kórházi göncöt viselt, az arca sápadt volt. A haja a homlokára tapadt az izzadságtól. – Nem kell félned… Jobban leszel, segítek neked… - fogalmam sem volt, miért érzem úgy, hogy ezt kötelességem tudatni egy eszméletlen emberrel, de azt hallottam, hogy aki kómában van, az hallja, amit beszélnek hozzá. – Oké, akkor… - megfogtam a kezét, és felemeltem. Aztán az arcom elé húztam, kiugrottak a szemfogaim, és… megharaptam. A seb vérzett, jobbnak láttam lelógatni az ágyról, hogy ne kenje össze a lepedőt. Aztán idegesen járkáltam, míg jobbnak nem láttam leülni a látogatói székre. Az idő múlt, az órák csigalassúsággal teltek. Amikor a nővérek megkezdték a reggeli őrjáratot, a harapás már be is gyógyult, és amikor egy nővér benyitott, hogy kicserélje az infúziót, az ágy alatt bújtam el. Végül dél körül végre felébredt. Rögtön az ágya mellé léptem.

- Ne ijedj meg! – figyelmeztettem rögtön.

- Ki vagy te? – hunyorgott.

- Christine Hale. – mondtam el a nevem. Látszott, hogy tudja, ki vagyok. – Kérlek, most hallgass végig Tyson. Nem tudom, mire emlékszel a tegnapi támadásról, de mindent el tudok magyarázni. Viszont van egy kérdésem… Hiszel a vérfarkasokban? – kérdeztem tőle. Úgy tűnt, mindjárt elröhögi magát.

- Na, ne viccelj már! – mondta köhécselve.

- Mit gondolsz, mitől ébredtél fel a meghatározatlan időtartamú kómából, és mitől tudsz most társalogni velem? – kérdeztem. Összeszűkültek a szemei. Aztán neszezés hallatszott odakintről. Valaki közeledett. Visszakaptam a fejem Tyson irányába.  – Tessék, bebizonyítom. – hadartam, és máris jött az ismerős pattanás a szememben. A szemei elkerekedtek, innen tudtam, hogy látta az alfák szemét. – És ez semmi. Most mennem kell. Te pedig, amint megtudják, hogy jobban vagy, amit nem fognak elhinni, de muszáj lesz nekik… anélkül, hogy elmondanád, hogy itt voltam, és… segítettem… Miután kiengedtek, megkeresel engem. Szükséged lesz rám. Sajnálom, hogy nem volt választási lehetőséged. De nekem is szükségem van rád. – hadartam tovább, és már az ablaknál voltam. Kinyitottam, és már félig ki is másztam. – Ne feledd! Ez titok! – parancsoltam rá, és kiugrottam a második emeletről, magára hagyva az utánam bámuló meghökkent srácot.

II. rész 3 . fejezet

Finn Hargrave

Már egy teljes hete a város közelében voltam. Az iskola körül szoktam tengődni, mert tudtam, hogy akit keresek, oda jár. Aznap este különösen közel merészkedtem, hiszen senki sem foglalkozott velem. Október 31-e, azaz Halloween éjjele volt. Megálltam a Beacon Hills Középiskola feliratú tábla előtt. Éppen akkor érkeztem, amikor egy lány rohant oda a bejárat előtt heverő srác elé, majd kiabálva futott be az épületbe. Vártam. A zene és a zaj alábbhagyott, és most dobogó lábak hangja töltötte be a hallószerveimet. Majd meg is jelentek a kiözönlő emberek. Az élükön… vele!

- Ne álljátok ilyen szorosan körül! – utasította a sötétbarna hajú lány a többieket. Aztán letérdelt, és megfogta a földön heverő srác csuklóját. – Van pulzusa! De alig! Hívtátok a mentőket? – nézett körbe.

- Igen, nem sokára ideérnek! – lépett elő a tömegből egy sötét hajú srác. A lány bólintott, és a szőke hajú lány felé fordult, aki rátalált az eszméletlen fiúra.

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz. – állt fel, és bíztatásképp megfogta a vállát. Amaz bólintott, de aztán megszólalt egy újabb hang.

- Catherine! – jelent meg a többi embert félrelökve az útjából egy újabb lány. – Catherine… Catherine Hale. Annyi idő után végre rátaláltam. Catherine odafordult a húgához, aki közben elé ért. Őt is felismertem.

- Mi az, Chrissy? – vonta őt kérdőre.

- Beszélnünk kell… Négyszemközt! – nézett körbe, a többiekre.

- Nem igazán alkalmas… - ingatta meg a fejét Catherine.

- Szerintem ezt hallanod kéne! – lépett Christine mellé egy magas srác.

- Jó! – egyezett bele kelletlenül Catherine. Átverekedték magukat a tömegen, és felém tartottak. Gyorsan a tábla mögé húzódtam. Tőlem körülbelül tíz méterre álltak meg.

- Az öltözőben van egy lány. – kezdte Christine.

- És mit csináljak vele? – kérdezte meglepetten Catherine.

- Halott. – egészítette ki a húga.

- Mi van? Mi az, hogy halott? – hökkent meg Cat.

- Az van, hogy Kali itt járt, és… - magyarázkodott Christine, de a srác, aki követte őket, félbeszakította.

- Várj! – mondta, aztán hallottam, és valaki máris megfogta a vállamat, majd felrántott a helyemről. – Ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte a srác egyenesen a szemembe nézve. Magasabb volt nálam, és izmosabb is. Eközben a két lány is odajött. Catherine-re néztem.

- Felelj, ha kérdezek valamit! – rántott rajtam egyet a fiú.

- Téged… téged ismerlek! – ködösült el Catherine tekintete. – Aiden engedd el! – szólt a fiúra, aki azonnal el is engedett. – Hívtátok a rendőrséget? – erre Christine bólintott. – Akkor várjátok meg, míg ideérnek, és vezessétek el őket a… lányig. Nekem van egy kis dolgom. – mondta aztán. A másik kettő bólintott, és otthagytak engem Catherine-el.

- Megtaláltalak! – nyögtem ki. A szemünk egy magasságba volt. Mélyen belenéztem a régen látott kék szemekbe.

- Mi a francnak jöttél? Mit keresel itt? Én… - elakadt a szava.

- Emlékszel rám. Ez jó. Én is emlékszem rád. Meg kellett találnom téged! – vágtam rá azonnal.

- Minek? – vont kérdőre.

- Mert… Mert felszabadítottál. Két éve…

- Tudom mikor volt! – szakított félbe dühösen.

- Akkor… véget vetettél a szenvedésnek. Megölted Luke-ot.  De elmentél. Nem volt alfánk, és semmi sem volt rendjén. Tudtam, hogy meg kell találnom téged. A megmentőnket.

- Nem mentettem én meg senkit! – rázta meg a fejét dühösen.

- Láttam, amikor átalakultál. Catherine, én voltam az, aki végignézte. Nekem mondtad, hogy ne merjünk utánad menni, mikor elviharzottál. Láttam, hogy aztán átalakulsz, és tudtam, hogy… különleges vagy.

- Attól, hogy megöltem az alfátokat, nem kötelességem a falka élére állni. És nem is fogok. – nézett félre.

- Már mindegy is. A falka több részre oszlott. Omegák lettünk egy vezető nélkül. De én mindenfelé kerestelek már… - áradoztam.

- Ez beteges! – reagált rá. – A legjobb, ha eltűnsz innen! – lépett egyet hátra. – Igen! Tűnj el innen, a városból Finn Hargrave! – fordított hátat. De ennél fontosabb volt, hogy emlékszik a nevemre. Emlékezett a nevemre! Utána léptem, és megragadtam a karját.

- Engedj el! – nézett rám csodálkozva, viszont én nem tettem. – Finn, engedj el, mert különben megbánod! – fenyegetett. Hirtelen egy srác tűnt elő mögüle.

- Valami baj van? – kérdezte miközben sietős léptekkel közeledett. Catherine a kezét szorító kezemre meredt, majd rám. Mintha felébredtem volna, hirtelen elengedtem.

- Nem, semmi. Nincs semmi baj, Stiles. – mondta, és már a fiúhoz is fordult. – Jobban teszed, ha hallgatsz rám. – nézett rám még búcsúzóul, majd elindultak vissza a tömeg felé. Én azonban tovább álltam ott, és néztem a távolodó alakját. Aztán megérkezett a mentőkocsi, és a rendőri kíséret, mire jobbnak láttam lelépni. Elrohantam, és belevesztem az erdőbe. Miközben futottam a fák között, eltökéltem, hogy nem megyek el. Most, hogy megtaláltam Catherine Hale-t, nem megyek el. 

II.rész 2 .fejezet

Aiden

Az iskolában már javában folyt a buli. A társaságunk ellepte az egyik kis sarkot, majd a lányok összedolgozva táncolni hívtak minket. Furcsa dolog engem is Scott-ék közé sorolni, de Chrissy ragaszkodott ehhez. Már éppen beadtam volna a derekam, és indultam is felé, hogy táncoljunk, mikor olyan érzésem támadt, mintha nézne valaki. Mikor hátrafordultam, Ethan-nel találkozott a tekintetem. Visszapillantottam Christine-re, és azt mondtam:

- Egy pillanat az egész. Mindjárt jövök. – nem mondtam hangosan, de tudom, hogy hallotta. Válaszul bólintott, én pedig elindultam a tornateremben a lelátók felé, aminek a tetején Ethan állt és várt rám.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle.

- Aiden, nem értelek. – válaszolta homlokráncolva.

- Én sem értelek téged… - jegyeztem meg, de nem reagált rá, inkább folytatta.

- Régebben folyton… én voltam az, aki bizonytalan volta dolgokban, és te mondtad mindig, mit kell tennünk a célunk érdekében.

- Én nem vagyok bizonytalan. Pontosan tudom, mit csinálok. Ellenben te nem tudom, mit keresel még mindig Deucalion mellett.

- Azt, amiért csatlakoztunk hozzájuk még a legelején. Én nem leszek többé egyedül. És nemrég még te is így vallottad. Mi történt veled? – ösztönösen a tömeget kémleltem, Chrissy után kutatva. Ethan pillantása követte az enyémet. Most mindketten a feketébe öltözött lányt néztük, aki a tömeg szélén áll, és egy mosollyal az arcán, felhúzva a szemöldökét visszatekint ránk. – Aiden, miatta… te soha nem engedted volna nekem, hogy ilyen miatt elmenjek. – ingatta meg a fejét.

- Tévedtem. – feleltem. – Belátom, hogy többször igazad volt. De nem csak eljöttem. Duke konkrétan elküldött. – helyesbítettem. – Gyere el. Költözz hozzám. Akár a régi időkben.

- Duke és Kali soha nem engedné meg. – rázta meg a fejét. – Megölnének.

- Engem sem öltek meg… - érveltem.

- De akartak. És nekem nincs senki, aki megmentene abban a pillanatban… - mondta, ezzel Chrissy-re utalva. – Teljesen mindegy. Egyébként sem ezért jöttem. Csak szólnom kell, hogy a lányok ideje fogy. Vészesen. És igazából ezt nem kéne elmondanom, de a testvérem vagy, ezért figyelmeztetlek, hogy itt én vagyok az elterelés. A helyetekben vigyáznék. – mondta, de már hátat is fordított, és mielőtt szólhattam volna hozzá valamit, eltűnt az emberek forgatagában. Zavartan mentem vissza Chrissy-hez.

- Minden oké? – kérdezte, amint odaértem.

- Nem tudom. – feleltem homlokráncolva. Christine elhúzta a száját, majd megfogta a karom, és mindenesetre bevonszolt magával a táncolók tömegébe.

Christine

Minden jól ment. Semmi furcsa nem is történt, azt leszámítva, hogy Ethan beszélt Aiden-nel arról, hogy nem sok időnk van. Viszont nemsokára rájöttem, hogy minden másodpercek alatt széthullhat.

- Segítség! Valaki segítsen! – hangzott egy sikoltás a zeneszámváltás közötti pár másodperces csöndben. De aztán a zene helyett, csönd maradt, és a hang újra felkiáltott. – Segítsetek! Hívjátok a mentőket? – most már láttam is a hang tulajdonosát. A lány kétségbeesetten futott a tömeg közepe felé.

- Mi történt? – ez a nővérem volt. Aggodalmasan fogta meg a szőkésbarna hajú lány felkarját.

- A barátom… a bejáratnál. Valaki leütötte, és sok a vér, és… és… - könnyes szemekkel pislogott Cat-re, aki elhűlve hallgatta. Aztán mindenki elindult kifelé, miközben Scott tárcsázta a mentőket. Én is elindultam, megragadva Aiden-t, és a többiekhez csapódtam. A lány vezette őket, Cat pedig szorosan a nyomában haladt a tömeg élén. Aztán Aiden megtorpant, pont mikor én megszólaltam.

- Érzed ezt? – álltam meg én is, és mély levegőt vettem, amivel a fémes szagot is megéreztem.

- Igen. Vér. De nem onnan jön. – nézett Aiden a távolodó emberseregre. – Gyere! – húzott magával a tornaterem hátulja felé, arra amerre az öltözőkbe lehet jutni. Mindenfelé fekete ideiglenes falak voltak állítva, töklámpások, és pókhálók. Mindenféle kicsit sem ijesztő, de annak szánt dolog. Egészen addig a tócsáig, ami egyre csak terjedt a lányöltöző ajtajánál. Az ajtó zárva volt, de belülről matatás hallatszott.

- Várj itt! – suttogta Aiden, és elengedte a kezem, majd előrelépett, és kinyitotta az ajtót, majd belépett. Lassan haladt előre. Elnéztem mellette, és már láttam is a hátán fekvő testet, aki körül terebélyes vérfolt áztatta a talajt. Valami megmozdult a szemközti sarokban, Aiden pedig utána vetette magát. Eközben én nem hallgatva rá, a halott lányhoz siettem. Egészen olyan volt, mintha művér lett volna. De sajnos nem az volt. Már nem volt pulzusa. A fejéből is szivárgott a vér, de a hasán egy szabályos lyuk keletkezett. Aiden-t kerestem a tekintetemmel, de nem csak ő volt ott. Vele szemben Kali állt, véres karokkal, és éppen farkasszemet néztek.

- Megmondtam, hogy odakint várj! – hallottam Aiden-t. Szóra nyitottam a szám, de Kali beelőzött.

- Mit játszod itt a lovagot? A kis szuka tud vigyázni magára… megölte Ennis-t, rémlik? A társunkat! – förmedt rá. – És egyébként is… nem hozzád jöttem. – vett vissza a hangerőből. – Hanem a két Hale-hez. Jó lenne határozni végre! Deucalion nem vár örökké. És én sem. – tette hozzá, és elszakítva a szemkontaktust, most rám pillantott. Aztán elindult az irányomba. Aiden rögtön lépett egyet felém.

- Ó nyugi! – kacagott fel a nő. – Nem bántom. Egyelőre! – jegyezte meg, majd távozott. Ketten maradtunk.

- Jobb lesz, ha szólunk a többieknek. – találtam meg a hangom, ami időközben valahogy elnémult. – És a rendőrségnek is… - pillantottam a földön fekvő lányra. 

II. rész 1.fejezet

Christine

Az őszi szél az arcomba csapott, a hajamat csapkodva mögöttem. Szorosan lehunytam a szemem, és a kezeimmel most engedtem a szorításból… amivel Aiden derekát szorítottam. Széttártam a karomat, és erősen kellett tartanom magam, ha nem akartam leesni.

- Hé, lehet, hogy erős vagy, de halhatatlan nem! – kiáltott hátra Aiden kis idő múltán. Nevetve újra átkaroltam.

- Nem is értem, miért nem ajánlottad fel a bukósisakot… - mondtam túlkiabálva a suhanó légáramlatot.

- Én mondtam, hogy vedd fel, és te voltál az, aki erősködött, hogy nem kell neked. Szóval csitt! – rótt meg, de tudtam, hogy közben mosolyog.

- Úgy sem lesz baj! – mondtam neki. Megrázta a fejét, és újra az aszfaltozott út kötötte le a figyelmét. A motor kétszázhetven kilométer per órával száguldott, így valószínűleg jóval leelőzve a többieket odaértünk az iskolához. Hogy pontosítsak, tíz percet rájuk vertünk. Csak aztán érkezett meg Cat Stiles-al, meg Isaac-kel a terepjáróval, és Scott a zöld cross motorral, milyen meglepő, Allisonnal maga mögött. Még mindig nem igazodta ki rajtuk. És végül begördül egy Porsche is a járműveink mellé. Lydia pattant ki belőle, aztán belekarolt Jackson-ba.

- Haver, én azt hittem, a Porsche gyors… - jegyezte meg Scott.

- Hát, a kocsi az is, de ismerek valakit, aki kevésbé… - felelte, és lenézett Lydiára. A lány, mikor felnézett, hogy szúrós pillantást vethessen rá, Jackson ezt előre látva gyors csókot nyomott a lány szája sarkába, ki ettől rögtön felvidult. Hogy Lydia mennyivel normálisabb volt, most hogy visszakapta a srácot… Mindig elcsodálkoztam rajta, bár ő és én, nos, sosem leszünk legjobb barátnők.

- Nem is értem! Nem az a lényeg, hogy minél jobban úgy nézzünk ki, mint a csövesek? – kérdezte Allison, miközben a haját igazgatta.

- Ó, de igen. Viszont nézhetünk ki stílusosan is szakadtnak! – oktatta ki őt Lydia. Ezen nevettünk egy jót, aztán a bejárat felé indultunk, mindenki a párjába karoltan.

- Ez komolyan nem fair! – nyögött fel Isaac. – Igazságtalanság! – nézett körbe maga körül.

- Na igen, szerintem is felszedhetnél valakit! – szóltam oda neki. Erre Stiles is rákontrázott, és el is kezdődött a beszélgetésük. Miközben mi a bejárat felé tartottunk, én elmélyedtem a gondolataimban. Miután először átalakultam, csak vártam, mikor bukkan fel Deucalion és követeli, hogy csatlakozzam hozzájuk Catherine-el. De semmi sem történt. Aiden szerint arra várt, hogy önként menjünk hozzá. Szerintünk meg arra nyugodtan várhat csak! Mostanság több időt töltöttem vele együtt, hiszen végül is ha szigorúan vesszük, már nem tartozik az Alfák közé. Deucalion melegebb éghajlatra küldte, míg el nem gondolkozik a tettein. Szépen szólva már nem szívesen látott személy. Egy kis lakást vett ki, ott lakik, ki tudja meddig. Ő és Ethan kerülik egymást a suliban is. És bár a többiek a csapatból nincsenek oda érte, ragaszkodtam hozzá, hogy néha együtt legyenek. Ez amolyan megszoksz vagy megszöksz dolog. Eddig mindenki szokni próbál hozzá. Segített, hogyan irányíthatom ezt az egészet, mondjuk nem mintha a többiek nem segítettek volna. Elmagyarázta milyen az, ha az embernek falkája van, és megjegyezném, egyre jobban csábít a gondolat. Viszont most az elmélkedésemből kiszakított egy hang… A hanghoz tartozó srác a bejárat előtt állt, kezében egy irattartóval, kb. százhetvenöt centi magas lehetett, sötétbarna hajjal, és csokoládébarna szemekkel.

Tyson Murphy

- Üdv, a beacon hills-i középiskolások Halloween buliján. Bár hozzáteszem, az edző, meg a tanárok a „bál” szót részesítik előnyben, de kit akarunk becsapni, nem igaz? - vigyorogtam az előttem álló csoportra.  – Ha lehet, kérhetem a neveteket? – kérdeztem aztán.

- Ne már, Tyson! Tudod a nevünket! – szólalt meg hátulról egy srác. Fel is ismertem. Együtt játszottunk a lacrosse csapatban. Ahogy a jelenlévők közül három másik sráccal is.

- Szevasz 24-es! – biccentettem Stiles Stilinski felé. Ettől elfintorodott – Jó, kipipálva. 14-es, 11-es, - pillantottam Isaac Lahey-re meg Scott McCall-ra, majd a tekintetem továbbsiklott…

- Meg 37-es! A csapatkapitány, rémlik? – lépett előre Jackson. Bárgyú mosolyt erőltettem magamra. – Csak engedj be minket… Úgyis tudod, kik vagyunk. - forgatta meg a szemeit. – 55-ös. – nevezett meg a lacrosse-mezem számának alapján, ahogy én tettem velük. – Oké, menjetek. – mondtam, aztán félreálltam.

- Kösz! – lépett el mellettem Christine Hale, az oldalán az egyik ikergyerekkel. Nyilván Aiden-nel. Aztán Stiles, oldalán Catherine Hale-el, majd Isaac, és végül Jackson Lydia Martinnal. Sóhajtozva kipipáltam a neveiket, aztán újra egyedül maradtam. Hallgattam a feketével és foszforeszkáló színekkel, meg műpókhálóval meg vérrel, és gumidenevérekkel feldíszített iskolából kiszűrődő zenét. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy nő a semmiből. Egyenesen el akart menni mellettem, de megállítottam.

- Elnézést hölgyem, de a nevét kérném, ha szabadna… - tartottam szóval, mialatt végigmértem. A nő visszalépett egyet, aztán rám nézett. A szemei vörösek voltak. Igazán élethű kontaktlencse volt… Nem viselt cipőt… a körmei hegyesek, és hosszúak voltak a lábán, pont, ahogy a kezein is. Már épp megjegyeztem volna, hogy jó jelmez, de akkor oldalra billentette a fejét, és ő is végigmért engem.

- Bocs drágám, nem tudom ki vagy, de nem is érdekel! Engedj be! – közölte aztán egy grimaszt vágva.

- Megtenném, de előírás, hogy nem engedhetek be olyat, akinek nincsen a listán a neve… - magyaráztam volna, mire egy vigyor ült ki az arcára, amitől kirázott a hideg. A fogai… a fogai is hegyesek voltak. Csak műfogak… nyugtattam magam.

- Akkor sajnos gondoskodnom kell róla, hogy ne okozz fennakadást! – felelte, és megragadta a nyakam… csak úgy. A szorítása erős volt, és levegőért kapkodtam… főleg, amikor egy kézzel tartva csak úgy felkent a falra. Pedig nem voltam éppen kistermetű.

- Ez… Tegyen le. – nyögtem.

- Fontosabb dolgom is van nekem annál, mint hogy veled szórakozzak… ne vedd sértésnek! – tette hozzá, majd elemelt a faltól, a lában húsz centivel a föld fölött lógott. Aztán újra nekivágott, és hallottam egy reccsenést, ami a fejem lehetett, mert utána a földre dobott, akár egy rongybabát, és előttem meg elsötétült a világ. Azt még ki sikerült vennem, hogy a nő szépen, és nyugodtan, mintha mi sem történt volna, besétál az épületbe.

Új Trailer...!

Sziasztok, most nem új résszel jöttem. :P

Bejelentenivalóm van. 

Az INSANITY eredetileg 22 fejezetből állt, amit mint tudjátok, már feltettem.
Viszont... Sokak örömére/bánatára, vettem a bátorságot, és tovább is írtam. Olyan nagy hévvel,

hogy az INSANITY 2 névre keresztelt rész 25 fejezetes lett. 

Úgyhogy apránként felteszem őket, mondjuk heti két alkalommal.

És mivel azért vannak változások, elhoztam a trailer-t is, videó formájában:

És nem utolsó sorban el szeretném mondani, hogy mostantól a fejezeteken belül több szemszög váltakozik, ezért a fejezetcímek a II. rész XY fejezet címet viselik majd.
Remélem, érthetően magyaráztam. :')

Pusz, M.R.B.

AZ 1. DÍJ!

Csupa nagybetűvel, igen. :)
Hiszen a blog első díjáról van szó, aminek nagyon örülök.

Nagyon szépen köszönöm Just a Girl-nek, amiért rám is gondolt, és ezzel megkaptam ezt a díjat.

A szabályok:

I. Írj magadról 11 dolgot.

II. Válaszolj 11 kérdésre.

III. Tegyél fel 11 kérdést.

IV. Küldd tovább 11 embernek.

I. A 11 dolog rólam:

1. Most hirtelen virtuálisan megnémultam, de azért megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

2. Általában amúgy be nem áll a szám.

3. Szeretek zenehallgatás közben írni.

4. 2011-től elkezdtem naplót írni. Még manapság is írok naplót.

5. Bírnám, ha történne valami a világgal. Csak legyen már valami kis akció!

6. Igen, néha a szám nagyobb, mint amit komolyan is gondolok. 

7. Mostanában alig van időm bármire is. Ez rettentően idegesít. Nyáriszünetet akarok.

8.Egyszer ha már nagyobb leszek, és érettebb, szeretnék kiadni egy könyvet.

9.Imádom, ha van egy hosszú álmom (akár vicces, akár ijesztő...stb.) éjjel, amit el tudok mesélni másnap.

10. Utálom, ha becéznek, mert a nevemet nem is lehetne amúgy normálisan. 

11. Nagyon sokat szokásom rágódni dolgokon, akkor is, ha kijelentem, hogy nem csinálom tovább. Mindig ott kötök ki. 

II. A 11 válasz:

1. Először is, te szeretsz magadról írni 11 dolgot?

Ez egész jópofa dolog... lenne, ha tudnám, mit írjak, mert ilyenkor bezzeg soha nem jut eszembe semmi hirtelen, csak hosszas gondolkodás után.

2. Mi alkotta a blogodnak elindítását?

Ez egyszerű. A Teen Wolf című sorozat szinte abszurd imádata, keverve azzal, hogy szeretem, ha az én fantáziám szerint alakulnak a dolgok. És erre egy fanfic elkezdése tökéletesnek bizonyult. 

3. Mit szeretsz a legjobban az olvasóidban? 

Hát... hogy olvassák azt, ami a fejemből kipattan. És valahol talán szeretik is. Legalábbis ebben reménykedem. 

4. Melyik iskola/tagozat a kedvenced?

Hiányolom a régit, de kezdem szokni a jelenlegit. :P

5. Honnan gyűjtesz ihletet?

Hát részben a sorozatból, de a kezdetekben egy barátnőm ötlete alapján indult a dolog, azóta pedig önálló életet él a fejemben.

6. Mi a véleményed azokról, akik mások blogjának a kinézetét lopják?

Az, hogy a születésükkor őket nem áldotta meg az élet gerinccel. Nincs egyéniségük, és mások munkáival vágnak fel, szóval még hazugok és önzőek is. Csak gratulálni tudok nekik. >.<

7. Mikor kezdtél blogolni?

Hát, ez... jó kérdés, mert magam sem tudom. 2 és fél évet saccolnék, de az még teljesen más világ volt, egy régi, szinte teljesen éretlen énemmel (na nem, mintha sokat fejlődtem volna.. ), és kibogarászhatatlan bejegyzésekkel. Szóval, bocsánatot kérek azoktól, akik véletlen oda betévedtek, de nyugalom, azóta megszüntettem azt a blogot. :'D

8. Mennyit törődsz egy-egy fejezettel?

Szerintem azért elég sokat, mert előre elgondolom, mit szeretnék átadni a gondolataimból, és azt hogyan fogalmazzam meg Nektek, olvasóknak úgy, hogy ne legyen túl zavaros, vagy átláthatatlan. Persze az íráshibák így is be-be csúsznak, ezt jól tudom. 

9. Mi a véleményed az osztályodról?

Abszolúte idiótizmus a köbön. Képzeljetek el egy állatkertet, beszélő állatokkal, visító, rongáló és komolytalan majmokkal, akiket lehetetlen megnevelni, folyton többségben állnak másokkal szemben, és a "gondozók" lassan kivetik magukat az ablakon. Na, ezt megszorozva kettővel, az egyenlet eredményeként kijön az osztályom. És mindezt egy olyan szakon, ahol teljesen nem erről kéne szólnia a napoknak. Hát mit mondjak? Nem lehet unatkozni. De persze imádom őket. :D

10. Sportolsz valamit?

Heti két edzéstervezés, két önvédelem, és mellé hagyományos tesiórák mellett, elég sport az nekem, hogy túléljem az adott napot, köszönöm szépen. xD

11. Ki a példaképed, miért?

Bármilyennek is tűnik, anyukámat mondanám. Hiszen ha egyszer (jó sokára!!!, és nagy talánnal) én is az leszek, szeretném ilyen lazán és megértően kezelni a dolgokat, és úgy tanácsot adni, ahogyan ő. Mindemellett háromgyerekes anya, és hogyismondjam... elég strapabíró feleség, na, meg hát jól is főz ugyebár... :D De viccet félretéve, mindig ott volt, ha szükségem volt rá, hol anyaként, hol csak barátnőként, hol pedig... mint orvosként, ha betegvoltam, vagy ügyvédként, ha bajban. Szóval, ennyit akartam, mert tudom, hogy mégiscsak mindenkinek a saját anyukája az, aki számára a legjobb (vagy ha valaki mégsem így érez, hát annak rosszindulatot félretéve, kívánom, hogy valamikor, valahol azért megtapasztalhassa ezt).

III. Kérdéseim:

1. Minek a hatására kezél el írni?

2. Jellemezd a mai napodat egy szóval!?

3. Van olyan emléked, amitől szívesen megszabadulnál?

4. Van hobbid?

5. Hallgatsz zenét írás közben?

6. Honnan gyűjtesz ihletet az íráshoz?

7. Mikor érzed magad igazán boldognak?

8. Ha írnál egy könyvet, miről szólna?

9. Mit változtatnál meg a világban?

10. Szerinted mi az a szó, amit legtöbbször használni szoktál?

11. Körülbelül hány perc kellett, hogy eddig a kérdésig eljuss?

IV. A 11 (8) ember, akinek elküldöm...:

1. Lora

2. Carlie

3. Dorothy Large

4. Hope Molins

5. Morwen

6. Wolfsgirl
7. Rosette Hay
8. Azy

És legyen elég ennyi... :P 

22. fejezet - Christine

Az erdőben ébredtem ma reggel. Bár Catherine mellettem volt, és rögtön segített. Tegnap este már tudtam, hogy át fogok alakulni. A telihold azelőtt soha nem volt rám ilyen hatással, hiszen tudtam iránytani. De most éreztem, hogy minden szorongásom, zavarom, és bizonytalanságom, sőt még félelmem is kitörni készül belőlem. Aztán változni kezdtem. Meglepően gördülékenyen ment az egész, bár utána elvesztettem a fonalat. Az emlékeim is ködösek voltak. Azt tudtam, hogy az éjszakát farkasként töltöttem z erdőben, Catherine pedig szintén átalakult, hogy irányt mutasson. Reggel már emberként várta, hogy felébredjek, és addigra már egy vékony lepedőt is terített rám. Igazából szánalmasan éreztem magam, de az erő még lüktetett az ereimben.

- Nagyon szörnyű volt? – kérdeztem aztán.

- Emlékszel valamire? – kérdezte, és odanyújtott nekem egy kis ásványvizet, meg egy táskát ruhákkal. Miközben öltöztem, válaszoltam.

- Csak arra, ahogy elindulok a fák között, és homályos képekre. De más nincs meg. –mondtam. – Úristen, de ól jönne most egy szál cigi! – sóhajtottam fel.

- Első zseb! – felelte aztán. – Megnéztem, és ott volt a megbontott doboz cigim, meg egy öngyújtó. – Egyébként minden jól ment.

- Milyen voltam? – kérdeztem végül kíváncsian, amikor elindultunk, miután felöltöztem. A táskát a vállamra lendítve követtem Cat-et.

- Nagy… és umm.. teljesen fehér.  Amitől olyan voltál, mint egy albínó farkas, a piros szemeiddel. És gyors. – mesélte a nővérem. Bólintottam.

- Akkor mi lesz most? – kérdeztem aztán.

- Nem lesz baj! De tényleg! Mi itt vagyunk egymásnak. Megoldjuk valahogy… - válaszolta. Határozottnak tűnt, amitől megnyugodtam kissé. Aztán délután úgy döntöttem, lelépek otthonról. Kis magányra vágytam. A Beacon Hills-el határos tóhoz mentem, és leültem a puha homokos parton. Elmélyedve fürkésztem a tájat. Egészen addig, míg meg nem éreztem valaki jelenlétét. Felismertem az illatot…

- Mit keresel itt Aiden? – kérdeztem, anélkül, hogy megbizonyosodtam volna, tényleg ő az.

- Tudni akartam, hogy vagy. – felelte. Aztán leült mellém. Mikor rá pislogtam, ő nem nézett rám. Előre bámult, valamit a horizonton. 

- Egész jól… - mondtam neki. Bólintott. Az óta az incidens óta még nem volt alkalmunk beszélni. Igazából féltem is ettől a beszélgetéstől, bár megígértem, hogy beszélünk.

- Értem… Akkor minden… jól ment? – kérdezte aztán. Mindenki teljesen biztos volt benne, hogy nekem is megvan a képességem. Ő is.

- Igen, jól. Bár nem emlékszem sok mindenre. Fehér farkas lettem. Most már nem csak, hogy normális nem vagyok, de még ember sem… - jegyeztem meg félhangosan.

- Ne mondd ezt! – tiltakozott.

- Tökmindegy! – vágtam rá.

- Chrissy! – sóhajtott fel. – Tudnod kell, hogy Deucalion nem legyőzhetetlen. Ebben biztos vagyok. De most be fog vetni jó pár dolgot annak érdekében, hogy csatlakozzatok hozzá. Viszont remélem eszed ágában sincs ezt tenni… - fordult felém. Aztán elkezdett feltápászkodni. Ránéztem. – Assz’em, jobb, ha most megyek. – magyarázta. Aztán el is indult. Szorosan lehunytam a szemem, majd felugrottam.

- Ne! Várj! – szóltam utána, mire visszafordult. – A múltkor… félbehagytuk a beszélgetést. – mondtam aztán. – Igen… - tettem hozzá kis szünet után. Értetlenül tekintett rám. – Igen, képes vagyok felfogni, amit mondtál, és hiszek neked. – lehajtottam a fejem. Aztán a következő pillanatban ölelő karokat éreztem magam körül. A fejem Aiden mellkasának nyomódott, a fejét pedig a fejem búbján nyugtatta, a lélegzetét éreztem a hajamon. Eltartott pár pillanatig, mire reagáltam, és átkaroltam a derekát.

- Félek ettől… az egésztől! – bukott ki belőlem. Erre egy kicsit eltolt magától.

- Megértem. Bár a múltkor nem úgy tűnt, mintha félnél! Igazán jó voltál, Chrissy! – mondta őszintén.

- Az… az más volt. – legyintettem.

- A lényeg ugyanaz. Különleges vagy. Nem csak az Alfák számára, de nekem is! – mondta. – És én melletted állok! Most már tényleg. Ígérem.

- De Derek… meg Duke… - szipogtam, bár a sírásig még nem jutottam.

- Derek és én, hát az egy külön történet. Soha nem fogjuk bírni egymást különösebben, de ez van. És Deucalion pedig… Szó szerint olyan, mintha száműzött volna. De ne aggódj! – tette gyorsan hozzá. – Tudok gondoskodni magamról, már tapasztaltam, milyen ez. – mondta. Zavartan pislogtam föl rá. – Ez is egy másik történet. Talán majd egyszer elmondom, de nem érdekes. – intett le.

- Rendben… - bólintottam. – De akkor sem tudom, mit csináljak ezzel az egésszel. Most majd minden Cat és miattam lesz. Mindenki veszélybe sodródik. Lehet, jobb lett volna, ha vissza sem jövünk. – feleltem lehangoltam.

- Akkor sem lett volna minden jobb. Hidd el nekem. Jó, hogy itt vagytok. De hiszen vérfarkasnak lenni sosem könnyű. Az, hogy alfa lettél, azt pedig fogd fel úgy, mint egy ajándékot. Ez könnyebb lesz. De minden fejben dől el. Ezt te is tudod… - mondta, aztán kisimított egy hajtincset az arcomból és a fülem mögé tűrte, amit eddig a szél kitartóan ráncigált a szemeim előtt. Hirtelen mérges lettem saját magamra. Mióta vagyok ilyen nebáncsvirág? Igenis menni fog ez nekem. Ráadásul könnyebben, mint Cat-nek, hiszen nekem segítenek is… Akkor meg mit hisztizek? És ezzel a lendülettel nekivágtam magam Aiden-nek és erőszakosan megcsókoltam. Győzött visszacsókolni. Végül elhúzódtam tőle.

- Kösz a lelki támogatást. – mosolyodtam el. Féloldalas mosolyra húzta a száját. – Tudod, eleinte nem így képzeltelek el… - döntöttem oldalra a fejem.

- Én pedig nem ilyennek ismertem magamat. De… az emberek változnak, ha van kiért. – felelte a szemeimbe nézve. Álltam a tekintetét. – Chrissy… - sóhajtott fel aztán.

- Mi az? – kérdeztem a több másodperc elteltével.

- Nem tudok kiigazodni rajtad. Akkor most…

- Most mi? Most járjak-e egy gonosz Alfával, aki a többi gonosz Alfa ellen fordult, hogy megvédjen egy magamfajta reménytelen esetű vérfarkast, akiből alfa lett? – játszadoztam a szavakkal. Homlokráncolva bólintott.

- Nos, nagyjából ezt akartam kérdezni.

- Akkor legyen ez az első dolog, ami a fejemben dől el… – a keze után nyúltam, és összefűztem az ujjainkat. – Igen, egy próbát mindenképpen megér! – feleltem ártatlan képpel. A szemei mintha felcsillantak volna, bár lehet csak a lemenő nap játszadozott a fényekkel. De elmosolyodott, aztán a következő pillanatban a karjaiba kapott, és megpörgetett maga körül. A nyakába kapaszkodtam, és hangosan nevetve törtem meg a víz csobogásának egyhangú zaját, aztán mikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, Aiden magához húzott, és megcsókolt.